Te mit gondolsz az állattartásról?

Őszinte leszek veletek, én imádom az állatokat, de a kutyatartással mindig is voltak fenntartásaim. Mármint nem azért mert nem szeretem őket, sőt, ellenkezőleg! Imádom őket és úgy gondolom, hogy ez az az egész dolog olyan mértékű felelősséggel jár, amit teljes egészében csak nagyon kevesen tudnak abszolválni.

Sokan csak legyintenek, amikor arról van szó, hogy olyan mintha a gyerekünk lenne, pedig ez nagyon is így van. Etetni kell, vigyázni rá, gondját viselni, foglalkozni vele, biztosítani számára a megfelelő életkörülményeket és a sort még bőven lehetne folytatni.

Aki örökbe fogad egy kiskutyát, annak vállalni kell az ezzel járó kompromisszumokat, aki pedig ennek nem tud eleget tenni, annak nem is szabadna kutyát tartania.

Az ebrendészeti telepeken rengetek kidobott, elhagyott és magára hagyott kisállattal lehet találkozni, akiket a gazdájuk az utcára tett, miután már megunta őket.

Mindig megszakad a szívem, mikor a gazdikereső posztokat látom a közösségi oldalakon, szívem szerint mindegyiket magamhoz venném, de nyilván, ezt nem tehetem meg én sem, hiszen akkor eléggé hamar teltház lenne nálunk.

Ellenben gyakori önkéntes látogatója vagyok az ilyen menhelyeknek, amire még gimnazista koromban szoktam rá az osztályfőnököm jóvoltából.

Ő egy nagyszerű ember, akit bár sokan félreértenek a makacssága és a határozott fellépése miatt, de ha hajlandó vagy jobban megismerni, vagy akár megérteni, hogy miért csinált úgy, ahogy, akkor belátod, hogy mindig mindenkinek csak a jót akarta.

Szóval mikor még én voltam gimnazista nem volt kötelező az önkéntesmunka, aki ment, az pusztán azért ment, mert tényleg szeretett volna menni.

Így volt az, hogy évekig jártunk több alkalommal is az idősek otthonában, gyermekotthonokban és állatmenhelyeken is.

Úgy gondolom, hogy valahol egy jó dolog volt hogy az állam kötelezővé tette ezt, hiszen ilyen élmények nagyon ritkán érik azokat a gyerekeket, akik úgymond normális és egészséges családi környezetben élhetnek.

Itt viszont megtapasztalnak olyan dolgokat, aminek köszönhetően nagyon sokat fejlődhet az érzelmi intelligenciájuk.

Bár mindegyik programra sokan jártunk, értelemszerűen az állatmenhelyes foglalkozások voltak a legnépszerűbbek. Ilyenkor leginkább segítettük az ott dolgozók munkáját, takarítottuk a kenneleket, ha arról volt szó, de olykor a kutyusokat is elvittük egy-egy sétára, ahol mindig nagyokat játszottunk.

Sokszor volt, hogy adománygyűjtést szerveztünk a menhelynek és szerencsére mindig nagyon sokan a segítségünkre voltak, így mindig volt bőven ellátmány a kutyusok számára. Sajnos ma már nem tudok olyan gyakorisággal kijárni a telepre, mint tinikoromban, de havonta igyekszem ellátogatni és most már a kislányomat is mindig magammal viszem.